Úgy tűnik, hogy térségünkben a Ion Luca Caragiale műveiből ismerős politikai csatározások már nem érnek véget a Függetlenség-téri hagyományos összeölelkezéssel. Az ellenfelek egymás végső lejáratására és megsemmisítésére törekszenek, s a hatalom igézete úgy szédíti őket, mint hajdan azokat a római császárokat, akik szó szerint vették, hogy az Istenek leszármazottai s ehhez mérten követeltek és harácsoltak maguknak korlátlan hatalmat és előjogokat. Mostanság a politikai pártok számára már az sem számít erénynek, hogy saját programjukhoz hűek maradjanak, s kapásból teszik magukévá legádázabb ellenségeik jelszavát, ha ez az egyetlen üdvözítő út a hatalom megszerzéséhez. A törvények vagy az alkotmány olyan eszközökké és játékszerekké váltak kezükben, amelyeket percenként változtathatnak kényük-kedvük szerint, hiszen meggyőződésük, hogy fölöttük állnak.
23 évvel a 89-es fordulat után sűrűsödnek azok a kérdések, amelyekre mindeddig hiába vártunk választ, s amelyek nélkül, valószínű elpuskázzuk utolsó esélyünket is, hogy végre méltón hozzáláthassunk életterünk lakhatóvá tételéhez. Ha a közelmúlt eseményeinek s az abban szereplőknek teljes átvilágítása nem történik meg, akkor úgy tekinthetünk majd erre a „rendszerváltásra” , mint a Leonida naccsádbeli utcai ribillióra, ami csupán színjáték a hatalom előadásában annak bizonyítására, hogy soha nem lesz valódi forradalom.
Ki fél még ma is Ion Luca Caragialétól, a színházi prófétától, aki bizonyára sűrűn kapkodná fejét a mai események láttán, s újra Berlinbe váltana menetjegyet? (Tompa Gábor)
